A VÁLSÁG “MÉZESMADZAGA”: A LEHETŐSÉG. Mire is?

Te tényleg nem tudsz baglyot rajzolni? Pedig egyszerű: csak lazán vess a papírra két oválist, aztán már csak meg kell rajzolnod a bagoly többi részét!

Talán ismerős ez a jelenség, melybe ma lépten-nyomon beleütközhetünk a média különböző felületein, azt sugallva, hogy a válságot pont olyan egyszerű kihasználni, mint baglyot rajzolni. És ugyanígy ismerős lehet az arcunkba tolt “receptek” nyomán fellépő érzés és kétely is: ha nem csinálom, hülye vagyok? Lemaradok, ha nem alakítom át villámgyorsan a termékemet? Ha nem kutatom lázasan a piaci rést? Ha nem válok egyik napról a másikra magánemberként is “válságálló szuperhőssé”?

De vajon mindig mindenkinek lehetőség-e ebben az értelemben a válság? Ahhoz, hogy erre saját, releváns válaszunk legyen, érdemes átgondolni, hogy nekünk konkrétan mit jelent egy krízis, mi okozott eddig és mi okozhat a jövőben válságot. A válságok és az azokat előidéző külső és/vagy belső körülmények, illetve azok minket érintő hatásai sokfélék: nekem ez és így, neked az és úgy.

Bár a “lehetőség” fogalma a válság kapcsán egyfajta pozitív kimenetelű út színében tűnik fel, a helyzet valójában ennél sokkal árnyaltabb: a lehetőség nem egyenlő a sikerrel, ugyanakkor a lehetőség nem kihasználása nem egyenlő a sikertelenséggel.

Felülsz a hullámvasútra vagy kivársz?

Az egyik lehetséges szélső érték egy válságra adott reakcióként az, ha hagyjuk, hogy sodorjanak minket az események a beláthatatlan következmények felé, a másik, ha meggondolatlanul felülünk a hullámvasútra, mert mások elhitetik velünk, hogy lépni kell. Ekkor gyorsan csinálunk valamit (esetleg rossz irányba), csak azért, hogy kipipálhassuk, csináltunk valamit. Igen, de minek? Előbbre nem jutottunk, de legalább hátra biztosan?

Talán veled is volt már olyan, hogy szaladva a villamos után felugrottál az éppen érkezőre, anélkül, hogy meggyőződtél volna róla, az jó irányba visz-e. Néhány másodperc, vagy akár néhány perc múlva konstatálod, hogy nem is erre akartál menni, az úticél pont az ellenkező irányban van! Leszállni azonban nem tudsz azonnal, meg kell várni a következő megállót. Mit veszítettél? Időt, és egy villamosjegy árát mindenképp!

A két szélső érték között létezik egy reális és működőképes modell is: ne bízzuk rá magunkat a kényszerhelyzetre, hanem legyen átgondolt stratégiánk a válságok kezelésére, és várjuk felkészülten a megfelelő alkalmat a cselekvésre. A krízis tulajdonképpen arra ad lehetőséget, hogy átgondoljam: csinálhatom-e másképp, ha akarom? Anélkül, hogy a jövőbeni siker vagy a sikertelenség egyértelműen megjósolható lenne, első körben érdemes a következőket megvizsgálni:

Miben érint, teremt-e részben vagy egészben új helyzetet számomra a válság?
Mi történik az ügyfeleimnél, illetve a versenytársaimnál?
Tudom-e, hogy mire játszom, játszunk egyáltalán?
Mire van teljes vagy részleges, és mire nincs hatásom?
Validak-e még a célok? Vagy esetleg mást kellene, másért, mással?
Változnak-e a prioritások és az értékek?
Milyen személyes és/vagy szervezeti minőséget érint a változás?
Ma még jó-e a tegnapi irány?
Milyen hatása, eredménye és rizikója lehet annak, ha csinálok valamit, és annak, ha nem?

Minél tényszerűbben, adatokkal minél inkább alátámasztott módon értékeljük a helyzetet, annál pontosabb válaszokat kapunk a kérdéseinkre.

Csak félek, vagy vágyom a változást?

Ha arra jutottunk, hogy tudjuk másképp csinálni, fontos azt is tisztán látnunk és megértenünk, hogy valóban akarjuk-e. Félek vagy vágyom a változást? Érdemes az érzéseket és a gondolatokat minél pontosabban elválasztani egymástól: félek? (érzés), mitől? (gondolat). Továbbá figyeljük éberen azt is, hogy “tényleg én akarom-e…“, vagy csak a körülöttem lévő világ mondatja ezt velem, mert azt sugallja, hogy mindenki lép, akinek van egy kis sütnivalója.

Ha alapos mérlegelés és önvizsgálat után tudom is, és akarom is másképp csinálni, akkor jöhet az újratervezés!

Hová akarok eljutni?
Milyen ütemben, mennyire gyorsan?
Mikor, milyen kimenetelt, eredményt várok?
Min és hogyan érdemes változtatnom?
Mi a rizikóm?
Milyen (külső, belső) erőforrásokra támaszkodhatok? Kell-e újakat bevonnom?
Milyen mintákat, belső (szervezeti, működésbeli, interperszonális, kommunikációs) blokkokat, mechanizmusokat kell felülírni ahhoz, hogy a “mást” ne ugyanúgy csináljuk?

És mindezeken felül talán a legizgalmasabb kérdés: hogyan érhetem el, hogy ne csak én akarjam, s ha tényleg mindannyian akarjuk a változást, ugyanazt értjük-e alatta? Ez már a változáskezelés olyan tudatos szintjére vezet minket, ami egy újabb és komplex téma akkor is, ha akár csak egy család privát rendszerében gondolkodunk, hát még, ha egy egész szervezetben!

Ugyanakkor mentsük fel magunkat a cselekvés kényszere alól, és engedjük meg magunknak tudatosan azt a lehetőséget is, hogy “most nem akarom, nem tudom másképp csinálni”, mert a „másképp” – pl. a jelenlegi piaci, gazdasági helyzetben – túl nagy anyagi, üzleti vagy humán kockázatot jelent.

Ha úgy akarjuk, merjünk beleállni a változásba, de ugyanúgy merjük vállalni, ha nem akarunk adott helyzetben lépni. Hiszen mindannyian a saját rendszerünkben és viszonyaink között állunk egy bizonyos megállóban, s ha éppen jön egy villamos, van választásunk, hogy fel akarunk-e szállni. Megvárhatjuk a következő járatot, de mehetünk akár busszal is.

A válságban a lehetőség tehát az, hogy azt a döntést hozzuk meg, ami abban a pillanatban a legjobbnak tűnik.

A cikk teljes terjedelmében elolvasható az Üzlet és Pszichológia 2020. augusztus–szeptemberi számában. Az újság megrendelhető itt.

Pintér Henriette, vezető tanácsadó, tréner, coach