Panamázunk

„-Igazán jó sorunk van – mondta Kistigris – mindenünk megvan, ami szem-szájnak ingere. És félnünk sem kell semmitől, mert erősek vagyunk. Ugye, Mackó?

-Úgy van – felelte Kismackó – én olyan erős vagyok, akár egy mackó, te olyan erős vagy, akár egy tigris. És ez éppen elég.”

Ebben a nem túl bonyolult, idillinek tűnő állapotban éldegél a két főszereplő – Kistigris és Kismackó – Janosch meséjében, mígnem egy napon különös, banánillatú ládát sodor feléjük a víz a folyón, ahol horgászni szoktak. PA-NA-MA… betűzik ki a ládán a feliratot, majd egyre többet ábrándoznak a távoli helyről, ahol bizonyára minden sokkal jobb, nagyobb, nagyszerűbb… Egy napon felkerekednek hát álmaik országába, ahogy ők nevezik. Igen ám, de az utat nem ismerve újra és újra útbaigazítást kell kérniük, s valahogy úgy adódik, hogy mindenkitől azt a tanácsot kapják, menjenek balra. Innen talán már könnyű kitalálni, hogy végül elhagyott lakhelyükre érnek vissza. A távollétük alatt azonban jelentősen megváltozott a környezet, a fák, bokrok nagyobbak lettek, a házacska is gondozatlan, így a maguk egyszerű módján rá sem jönnek, hogy valójában hazaértek, s teljes elégedettséggel rendezkednek be az új életükre „Panamában”.

A kismackós legyen! – ez a mondat a gyermekeimnél ezt a mesét jelentette.  Sok-sok év után akadt  újra a kezembe a könyv, hiszem, hogy nem véletlenül. Nem vártam vele, rögtön a könyvespolc előtt, a szőnyegre kuporodva olvastam el ismét, s az esti mesés korszakon jó tíz-tizenöt évvel túl, számomra új színt és értelmet kapott a történet.

Mind tartunk valahová, egyénileg, csoportban, közösségként, szervezetként.  Az „éppen elég” állapotok általában csak időlegesen kielégítőek, hiszen változik a motiváció, az érdeklődés, a környezet, az igény, és ez így is van jól. Hogy milyen intenzitással és a tudatosság milyen szintjén jelenik meg a változás iránti igényünk, illetve mit kezdünk ezzel, az viszont nagyon széles skálán mozog.

A „már nem elég” vagy „nem elég jó” megjelenésének egyik módja, amikor időben fokozatosan, apró lépésekben közeledik és tudatosul bennünk ez az érzés, s ezzel párhuzamosan érezzük helyzetünket egyre diszkomfortosabbnak: valami nincs rendben, de még nem, vagy csak körvonalakban megfogható és megfogalmazható, hogy valójában mi is az, ami már nem felel meg nekünk. Ám az is lehet, hogy egy váratlanul elénk kerülő „banános láda” idézi elő ezt az állapotot: egy hirtelen bekövetkező esemény, találkozás, bármilyen intenzív külső inger kibillenthet minket addigi vélt vagy valós egyensúlyunkból.  

Ha alapvetően félünk a változásoktól, vagy a kialakult helyzet még nem “fáj” eléggé, illetve mindaz, ami rossz benne, nem jár jelentős vagy kézzelfogható hátrányokkal számunkra, könnyen meg is rekedhetünk ezen a szinten: tologatjuk, halogatjuk a helyzet érdemi elemzését és megoldását, elbagatellizálva annak jelentőségét, vagy önvédelmi mechanizmusainkat hívjuk „segítségül”. A szemünk előtt elsősorban a hívogató változás “ára” lebeg, annak a mérlegelésére koncentrálunk, hogy mit nyerhetünk, mit veszíthetünk vele.  Ugyanakkor az érem másik, árnyékosabb oldalán is ott lapul egy kérdés: a “bennemaradás” árát vajon hajlandóak vagyunk-e megfizetni?

Pont úgy, ahogy eddig is…

Ha tudatosan úgy döntünk, változtatunk valamin, logikus az a következtetés, hogy rutinmegoldásokkal időt takaríthatunk meg.  Azonban egy már korábban megtapasztalt és akkor eredményesen kezelt helyzethez képest is lehet a mostani helyzetünkben valami új elem, ami miatt a régi megoldásunk nem lesz ugyanannyira hatékony.   

De volt-e már úgy, hogy te is kistigrissé vagy kismackóvá változtál? Ha igen, akkor valószínűleg ezt tetted: először is megszületett benned az elhatározás.  Hisz ez önmagában nagyszerű! Ezután fogtad magad, elővetted a tapasztalatokkal, rögzült viselkedésmintákkal, „jól bevált” mechanizmusaiddal, hitrendszereddel teli puttonyodat, belenyúltál, kiválasztottál valamit, ami jólesően ismerős, és eddig is megvédett már sok mindentől.  Ezt a valamit pajzsként magad elé tartva indultál el. Merre is? 

Útközben – hőseinkhez hasonlóan – találkoztál a rókával, a tehénnel, mind azt mondták, balra menj. Eszerint is cselekedtél, hiszen ők mindig jót akarnak neked… Lám, milyen gyorsan megérkeztél Panamába! Itt tényleg mennyivel szebb minden! Csakhogy idővel – hol nagyon gyorsan, hol lassabban – fény derül a szemfényvesztésre: a lényegi, mély és valós változás bizony elmaradt (vagy ha volt is valamennyi, gyorsan visszaállt az eredeti állapot), hiszen valójában ugyanabba a helyzetbe csöppentél, mint ahonnan elindultál.  

Ez a felismerés elszomorít, elbizonytalanít. Az egyik lehetséges válaszreakció, hogy önostorozásba kezdesz az újabb sikertelenség okán.  A másik pedig a mentegetőzés: hiszen te megpróbáltad, de a róka, meg a tehén azt mondták, balra menj. Te megtettél mindent, ahogy eddig is… És éppen ez a kulcs: pont úgy, ahogy eddig is! Egy idevágó hasonlattal szemléltetve, ha nem ízlik egy étel, de nem mersz változtatni a recepten, vajon legközelebb ízletesebb lesz?

Még akkor is, ha a cél már világos, a “hogyan”, az oda vezető út még lehet homályos, kérdésekkel teli.  Joggal gondolod: ha az út egyes részein, vagy egészében új, eddig még kipróbálatlan stratégiát választasz, az valószínűleg nehezebb, esetleg fájóbb, botladozósabb lesz, hiszen elhagyod a konzervált megoldásaidat. Ez viszont nem feltétlenül van így! A rendszerszemléletű megközelítés szerint gyakran egy apróbb változtatás is látványos, jelentős hatással bír az egész rendszerre, meglepő energiákat felszabadítva és gyors haladást eredményezve. 

Van néhány hasznos tipp, ami ebben a helyzetben segíthet:

  • Ha nem megyünk automatikusan és azonnal előre, hanem előbb egy picit hátrébb lépünk, esélyt adunk magunknak arra, hogy higgadt, megfontolt döntéseket hozzunk. Próbáljuk meg a helyzetünket az eddigitől eltérő perspektívákból szemlélni: mintha egy tárgyat forgatnánk a kezünkben! Nézzünk rá közelebbről, az apró részleteket is megfigyelve, és nézzünk rá távolabbról, az egészet szemlélve. Nézzük meg oldalról, alulról, felülről is!
  • Legyünk ténylegesen jelen a folyamatban, figyeljük meg, milyen érzések társulnak bennünk a különböző gondolatokhoz. Ahol valami nyugtalanítót, vagy éppen kellemeset tapasztalunk, álljunk meg egy pillanatra: pontosan mi a rossz, illetve mi a jó ebben? Milyen az “íze” a változás gondolatának, mi az, ami tovább visz, mi az, ami akadályoz?
  • Ha eddig mindig a rókára és a tehénre hallgattál, próbáld ki, mi történik, ha nem az ő véleményük a mérvadó. Kérdezz meg bátran másokat is, de légy kritikus: nálad jobban ők sem tudhatják, hogy mi volna a számodra legjobb megoldás.
  • Ha azonosítjuk a problémánk valódi mélységét, könnyebb lesz megtalálni a változásra ösztönző mélyebb motivációkat is.  Jól használható ilyenkor az „öt miért” technika, melynek célja, hogy megtaláljuk a probléma valódi okát. Az első “miért”-re adott válasznál megállva legtöbbször még csak tüneti kezelést alkalmazunk, érdemi változást ez még nem eredményez. Általában öt ilyen kérdés szükséges ahhoz, hogy egy probléma valódi gyökeréhez eljussunk.
  • Törekedjünk arra, hogy türelmesek és megértőek legyünk saját magunkkal. Engedjük meg magunknak a kísérletezés varázsát, a hibázás lehetőségét és ünnepeljük meg a kis sikereket is.  Az új, jónak bizonyult gyakorlatunkat pedig vizsgáljuk meg: mit és hogyan csináltunk másképp, mi volt különösen célravezető?

Szervezeti szinten sem célravezető, ha látszatmegoldások alkalmazásával próbálunk bizonyos helyzeteket orvosolni. Talán az egyik leggyakoribb eset, mikor egy tartósan fennálló vagy gyakran ismétlődő problémát újra és újra ugyanazokkal, de legalábbis ugyanolyan jellegű intézkedésekkel próbálunk megszüntetni, jelentősebb eredmény nélkül. Ha a problémát nem rendszer szinten, azaz összefüggéseiben vizsgáljuk, könnyen lehet, hogy egy részprobléma kezelésével a „nagy egészben” további galibát okozunk.  Ez tipikusan akkor fordul elő, ha az egyes folyamatok túlságosan izoláltan működnek, vagy az információáramlás nem megfelelő. 

Téves lehet az a feltételezés is, hogy ami drága, az biztosan jó: „költöttünk rá, tehát megoldottuk.” Megoldottuk?  Nem biztos ugyanis, hogy a trendi megoldások pont jókor, pont nekünk szólnak.  Érdemes megvizsgálni, hogy a mi dilemmánk, problémánk a szervezetre vetített Maslow piramis melyik szintjén jelentkezik, és annak kezeléséhez mi a leghatékonyabb eszköz: vigyük “a megfelelő megoldást a megfelelő helyre”!

Nem lehet eleget hangsúlyozni a vezetői önismeret és önreflexió fontosságát sem: ha magunkat vezetőként újra és újra a saját „jól bevált” Panamánkba vezetjük, vajon mi fog történni a csapatunkkal, a munkatársainkkal?  Az újra és újra megfutott köreinkkel milyen hullámokat verünk, ezek hogyan hatnak a nagy egészre?  

Hogy Kistigris és Kismackó rájöttek-e valaha, hogy nem álmaik országában vannak, az ő meséjükből nem derült ki. Nekünk viszont van még lehetőségünk, hogy valóban oda érkezzünk meg. 

 

Pintér Henriette

Vezető tanácsadó, tréner, coach 



Tetszett a cikk? Oszd meg ismerőseiddel:

Érdekel ez a terület